Őskori leletek
Bogács környéke évezredek óta ad megélhetési lehetőséget az embereknek. Már a vadászó, szedegető életmódot folytató vándorló ősembernek letelepedése szempontjából igen jelentős előnyöket nyújtott ez a vidék a jégkorszakban is. A Bogáccsal szomszédos, alig 4 km-re fekvő Cserépfalu határában, a Hór-völgy szájában, bővizű patak felett nyíló Subalyuk barlangban találta meg Dancza János a neandervölgyi ember csontmaradványait 1932-ben, nagy számú és jellemző kőeszközeinek kíséretében.
Bogács a középkorban
A község területén élő őskőkorszaki és újkőkorszaki ember nyomait az előkerült égetett agyag, kővéső, edénytöredékek jelzik. Nagy haladás volt az emberiség életében, amikor a fémeket kezdte fegyver és egyéb eszközök készítésére felhasználni. A rézkorból égetett edények és edénytöredékek, a bronzkorból őrlőkő, edénytöredékek, csont és kőeszközök kerültek elő. A megtalált réz- és bronzkorszaki leletek fő lelőhelye a községhez tartozó Pazsagpuszta környéke. A bronzkor különösen értékes leletanyaga a Tomor várról előkerült csipkés bronzkarika lefüggő díszekkel, csörgő lemezekkel.
A községről legkorábbi adatunk 1248-ból van, amikor is Bagach alakban írják nevét. Cserép határjárásában tűnik fel a bogácsi nemesek földje. Nemesek birtoka, s ez a család Bogácsról Bogácsinak is nevezte magát. A XIV. században is a Bogácsi család a község birtokosa, s ennek Gergely nevű tagja, minthogy örökösei nem voltak, saját lelki üdvéért birtokrészt a váradi káptalan előtt az egri káptalannak adományozta. Ez 1323-ban történt, s így lett az egri káptalan birtokos a községben.
Az egri káptalan egyidős az egri püspökséggel, melynek működése 1010 körül indult meg. A káptalant I. István alapította, melynek ellátására uradalmából egyes birtokokat kihasított. A káptalan, mely a legrégibb idők óta hiteles helyi teendőket is végzett, folyvást szaporítani iparkodott birtokait, s ezen idővel vásárlás, részint ajándék, vagy hagyomány útján igen sokra mentek.
A káptalan a Bogácsi család másik tagjától, Györgytől 1339-ben újabb birtokrészt kapott. 1351-ben Szkárosi Margit (Varbói Pálné) és fia az országbíró előtt olyan egyezségre léptek, hogy a falu egyik fele a káptalané lesz, a másik fele pedig az övék. Varbói Miklós nővérének igriczi Aczél Péternének vallotta be fele részét. Aczél Péter utód nélkül halt meg, ezért Zsigmond király a Paszegi családnak adta a birtokrészt, másik rész pedig a Bessenyeieké lesz, ugyancsak királyi adománnyal.
A Bogácsi család még a XV. században is birtokos, de Ferenc fia István, mivel fiai nincsenek, összes birtokát vejének, Bikkedi Jánosnak és gyermekeinek adományozta. Bikkedi Zsuzsanna (Darócz Imréné) cserére lépett a Káptalannal és bogácsi részét elcserélte a Daróczhoz közelebb eső ábrányi birtokkal. Ám mert Bogács jobb volt Ábránynál, a káptalan még rá is fizet 250 arany forintot és 100 forintot új pénzben. Így Bogácsból egyre több és több lett a káptalané.
Új birtokosként jelennek meg a községben Gatályi Balázs fiai, akik egy királyra visszaszállt birtokrészt kaptak. Kezdetben tehát a Bogácsi család egyedüli birtokos a községben. Idővel azonban a birtok elaprózódott, a község több nemesi családnak is lakhelyül szolgált. A káptalan szerette volna az egész Bogácsot megszerezni. Erre mutat az is, hogy Deregnyei Bessenyei Demeter fiának, Lászlónak - aki szintén birtokos a községben - egész birtokrészét lefoglalta Fülöp egri prépost. Az ügy a nádor elé került, és Gara László nádor visszaítélte a lefoglalt birtokrészt Deregnyei Bessenyei Lászlónak.
A Deregnyei családnak volt egy Nagy nevű tagja is, s így a Deregnyei Nagy és Deregnyei Bessenyei külön családként kezd szerepelni. A káptalan továbbra is mesterkedik, hogy birtokát szaporítsa, s mivel más mód nem volt rá, az országbírói ítélettel maga veszi zálogba a másnak elzálogosított birtokokat. A Gatay - Gachai család azonban mégis Rozgonyi Sebestyén erdélyi vajdának zálogosította el a maga birtokát, és nemsokára maga veszi zálogba a Bessenyei részt.
A káptalan birtoka akkor növekedett meg, mikor a Gachali család egyik tagja pap lett, és mint áldozó pap, nővérével együtt a káptalannak hagyta birtokrészét. Ezután a Káptalan 300 arany forinton megvásárolta Deregnyei Mihály és András részét úgy, hogy most már csak alig volt valami idegen kézen a faluból.
II. Ulászló király új adományt ad a káptalannak, és 1504-ben az egri káptalant beiktatta a jászói konvent Bogács birtokába. Az összeírások ezután már csak a káptalant említik birtokosul és ekkor Bogach, Bogaczh elnevezéseket egyformán találjuk.
Bocskay István az adományozási joga alá tartozó területnek minősítette Bogácsot. Ezért 1606-ban Kiss Imre szendrői alkapitánynak és Toronyai Györgynek adományozta. Később Thurzó György nádor nem tartotta jogosnak ezt az eljárást, és visszaadatta a birtokot a káptalannak. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem azonban újra eladományozta Bogácsot Nagy Máté polgári és Nagy Gergely nánási kapitánynak, de halála után már ismét az egri káptalan a birtokos, és attól kezdve állandóan az is marad.
A község minthogy egyházi birtok volt, a protestantizmus itt nem terjedt el, bár kezdetben talán a legkorábbi református egyházak közé tartozott. Református egyháza 1569-ben alakult. A káptalan térnyerésével azonban mindinkább csökkent a hívek száma, és megmaradt katolikus községnek.
Törökvilág Bogácson
Bogács török hódoltsági terület volt. Adója először 160 vagy 400 forint volt. Az 1582-ben készült feljegyzés szerint már 500 Ft fejadót fizetett. A fejadót a török minden megállapított kulcs nélkül vetette ki. Ez esetről esetre változott. Mekkoraságát az határozta meg, hogy a lakosok milyen tehetősek voltak. Amint kissé megállapodott viszonyok közé jutottak, vagy a töröknek pénzre volt szüksége, ez az adó azonnal emelkedett.
Fülek ostroma körül 500 forintban alkudtak meg a törökkel, de nem tudtak fizetni. A török leszállította az adót 150 forintra, de ezt sem bírták. Mivel 1593 óta ennek is csak a felét fizettették, a lakosok igen nagy félelemben voltak, félve attól, hogy a török felperzseli a falut.
Később tizedet és szolgáltatásokat követelt a török, mégpedig olyan sokat, hogy addig haza sem engedte a lakosokat, míg újabbak nem jöttek robotolni. Az adók összegén kívül a török adólajstromok azt is megmondták, hogy melyik helyiségnek hová kell az adót fizetni. Ebből a kimutatásból kitűnik, hogy a bogácsiaknak Jászberényben kellett az adót befizetni.
A török nagy mester volt abban, hogy mindig új meg új adónemeket talált ki. A törökkel való béketárgyalások szükségessé tették a hódoltság és a török adózás állapotának beható megismerését. Országos rendeletre az 1641. évi őszi hónapokban Borsod vármegye minden egyes járásában a szolgabírák útján vizsgálatot tartottak arra nézve, hogy a zsitvatoroki békekötés óta mely falvakat hódoltatott meg a török, milyen eszközökkel zsarolta ki az adót, mennyit tett ez ki készpénzben és természetbeli szolgáltatásokban, s végül 1615 óta mennyivel verte föl a hódolt falvak adóját. Ez a hivatalos tanúvallomás, melynek aktái minden ékesszólásnál hívebben festik le a török világ borzalmas nyomorúságát, a vármegye minden helyiségére kiterjedt, és élénk színekkel állítja elénk, mint dolgozott szakadatlanul a török adóprés, és mindenféle címeken kellett a szegény lakosságnak az adót és egyéb kötelezettségeket teljesíteni.
Ez a "hivatalos tanúvallomás" Bogács községről a következőket írja: "Eleitől fogva mostanáig tizedben voltak, de már most a szolgálat számlálhatatlan egyikük a másikukat kiváltja a szolgálattal, egyszóval esztendőnek harmadát az török urunknak szolgáljuk, portapénzt is valamikor magyar számára kérnek rajtunk, a török is mindjárt meg annyit vesszen rajtunk."
A török uralom által okozott pusztulást jól szemlélteti az 1685-ből származó összeírás. Ez abból a szempontból nyújt felvilágosítást, hogy az egyes helységekben a lakott házak mellett, hány volt olyan, amelyben nem laktak, tehát egészen pusztán állott. Eszerint Bogácson 9 házban laktak és 11 ház állt pusztán. A környező községek közül Zsércen 8-10, Cserépfalun 6-10, Tardon 6-34 a lakott és a lakatlan házak száma.
Bogács XVIII. században
Borsod területe a mohácsi vész óta a legnagyobb mértékben ki volt téve a hadak járásának, s a területén lévő végvárak gyakori harcok, ostromok színhelyévé tették. Községei szörnyű pusztuláson mentek át, lakossága elszegényedett és megfogyott, s mikor végre a török hatalom megtöretett, akkor sem a béke, hanem újabb harcok, küzdelmek köszöntöttek be. Természetes tehát, hogy az összeírók 1715-ben, valamint 1720-ban megviselve találták a megyét.
1715-ben még nem beszélhetünk jobbágyokról, mivel a földet nem úrbéres terhek, hanem csekély pénzbeli haszonbér - taksa - fejében művelték.
1720-ra a lakosság rendezte viszonyát a földesúrral - az egri káptalannal - és ekkor már a jobbágyok sorában írattak össze.
A XVIII. sz. első évtizedében a föld bősége, a népesség kis létszáma, a termelőerők alacsony színvonala miatt megerősödtek, sőt újraéledtek a föld közös birtoklásának középkori formái. Kezdetben főként a szabad foglalás divatozott.
Thaly Tibor a következőket írja: "ott ahol nagy volt a határ, mint Mezőkövesd, Bogács, Tard községekben az 1715-i összeírás szavait használva" minden esztendőben a lakosok kényük kedvük szerint más és más területet kiválasztván azt maguk között felosztani szokták."
A szabad foglalás időszakában a falu közösségének birtokszabályozó szerepe alig érvényesült. A népesség számának növekedése, az állatállomány gyarapodása, valamint az ezzel együtt járó földbőség csökkenése a szabad foglalás helyébe, az újra osztásos földközösségi rendszert honosította meg. A falu határát a szántóföld termékenysége, a községtől való távolsága szerint több hasonló fekvésű dűlőre osztották. Esztendőnként nyílvetés útján minden gazda dűlőben kapott egy-egy parcellát, hogy a jó és rossz földekből egyformán részesedjenek. A dűlőket pedig a közösség úgy csoportosította, hogy 2-3, nagyjából egyenlő vetésterületű nyomás adódjék.
Kezdetben mindenki egyenlő részt (nyilat) kapott, a jobbágyok vagyoni differenciálódásának az előrehaladásával azonban az igás állatok számát vették alapul az osztásnál.
Ezt a formát a telkek szerinti osztás követte, amikor már nemcsak az igásállatot, hanem a jobbágy vagyoni helyzettét is tekintetbe vették a határ kimérésénél. Innen már csak egy lépés volt a szilárd telekrendszer kialakulása.
A megerősödő paraszti árutermelés nyújtotta azt az erőt, amely a végső csapást mérte a közös birtoklás utolsó formájára.
A földközösség megszűnésében közbejátszott a területek viszonylagos benépesülése és földbőség megszűnése is. Bogács község lakossága 1786-ra elérte a 815 főt.
A földbirtokos - az egri káptalan - minden elkövetett, hogy a közös birtoklást felszámolja, mivel a földközösség nemcsak a parasztság önrendelkezési jogát feltételezte a gazdálkodásban, hanem az érdekközösség tudatát is ébren tartotta, és egységes fellépést biztosított a földesúri elnyomással szemben.
Az 1740-es évektől kezdve a mezőgazdasági termékek értékesítési lehetőségei megnövekedtek. Az új, a korábbinál kedvezőbb piaci viszonyok közepette elsősorban a földesurak használták ki az értékesítési lehetőségeket, s a 60-as években a jobbágygazdaságokkal szemben a majorsági árutermelés megnövekedett szerepe figyelhető meg. A földesurak nem elégednek meg a jobbágyok terményszolgáltatásaival, hanem saját gazdaságokat, majorságokat létesítenek, és itt termeltetik meg a piacra kerülő terményeket. A földesurak a több termelésre nem a föld jobb kihasználásával, minőségének javításával, hanem a majorbirtokok területi kiterjesztésével törekedtek.
A földesúri gazdálkodásnak ez a formája a jobbágyok által használt földből és a telek állományból épült és gyarapodott, fenntartása, virágzóvá tétele viszont a jobbágyok munkaerejének fokozott igénybevételét követelte meg. A XVI. században a parasztság még főleg terménnyel és pénzzel szolgálta a földesurát, a majorsági birtok kiépülésével azonban a földesurak fokozottan igénybe veszik a jobbágyok munkaerejét, hisz a majorokban kevés volt az igavonó, alig van gazdasági szerszám és hiányos a felszerelés.
Az úri gazdaságok létesítése számos jobbágyot fosztott meg földjétől, a termelőt elválasztotta a termelőeszközétől és egy olyan réteg létrejöttét siettette, amely mindenétől megfosztva kénytelen munkaerejét áruba bocsátani.